A hétvégén Udaipurba látogattunk Cathriene-el, a kanadai orvostanhallgatóval, akinek irigységgel vegyes ámulattal hallgattam a történeteit az életéről. 29 éves, és miután befejezett egy három éves gyógyterapeuta képzést, dolgozott egy évig, majd abból amit ezalatt megspórolt másfél évig utazgatott. Főleg Indonézia, Bali, Fiji és a környező szigetek voltak az útitervében, de járt Új-Zélandon és Ausztráliában is. Remélem senkinek nem kell megmagyaráznom az irigységem okát: hogy egy éves friss diplomás keresetből ezt megtehette. Másfelől az ámulat sem szorul magyarázatra: képzeljétek csak el, hogy életetek szerelmével egy lakatlan indonéz szigeten éltek -egy kunyhóban- öt hónapig. De térjünk csak vissza Indiába.

Udaipur 12 órás vonatútra van Delhitől, a jegy 1600 rúpia oda-vissza alvó-kocsikban. Ez annyit tesz, hogy míg nappal rendesen ül mindenki a helyén, este lenyitják az ágyakat és három egymás alatti ággyá alakulnak a székek. Nem az utazás legkényelmesebb módja, de megteszi és egy éjszaka alatt eljuthatsz elég messzire potom pénzért. És van rosszabb is, Pedro a projekt társam sima vonattal utazott Agrába, mondván, hogy csak pár óra, kibírja. A Delhi-Agra távolság csak 4-5 óra vonattal, a jegy egy útra kb 4-500 rúpia. Ő 75 rúpiát fizetett érte, hogy egy heringes dobozban töltse a fél napját. Nem készített nekem képeket, de az sokat elárul, hogy visszafelé inkább taxival jöttek. A vonatokon van konnektor, ahogy a metró kocsikban is, így idefelé filmet néztünk. A haza útra viszont csak a Marci koreai zombis filmje maradt (I saw the devil), és én még mindig nem vagyok benne biztos, hogy látni szeretném.  

Kora reggel érkeztünk a városba, ami elsőre Jaipurhoz volt hasonló: koszos és büdös, de tisztább és nyugisabb, mint Delhi.

India a színek országa. Soha ennyi színt még nem láttam, mint itt. A férfiak szerint, a nő akkor szép, ha a testét ruha fedi és számtalan színt hord magán. Mert ő azért nő, hogy színes legyen. Persze ami otthon valószínüleg túl sok lenne, és ízléstelennek hatna, itt tökéletesen megfelelő. És ez miden színre igaz; ruhákra,  bútorokra vagy épp az ételekre. Udaipur belvárosa tökéletes példa erre. A város fehér falait sokfelé színes falfestmények díszítik, tipikus indiai motívumokkal, emberekkel és elefántokkal. Ó igen, ez a város tele van elefántokkal, szobraik és képeik mindenhol ott vannak. És plumeria fákkal, aminek a virágai lassan kiütik a rózsákat a szívemben az első helyről. (Apropó, aki tudja a nevüket magyarul, az elárulhatná)

 Szóval a város csodálatos, nem véletlenül hívják India legromantikusabb városának. Igazi paradicsom nászutasoknak és szerelmeseknek. Rajastan déli felén vagyunk, ez a környék igazi dimbes-dombos hegyvidék, buja növényzettel és vad dzsungellel. A szállásunk a város régi központjában volt, ahová azt hittem gyalog kell majd felmásznunk, mert a riksa annyira erőlködött a felfelé menetben. Szerencsére erre nem került sor :)

Délelőtt a Monsoon palotában voltunk, ami meglepő módon teljesen üres volt, mikor oda érkeztünk. A városon kívül, egy természet védelmi területen van, így az üressége egyben végtelen csendet és békét is jelentett. Elképesztő, hogy ez a hely, egyszer egyvalaki tulajdon volt, aki itt élt a családjával, és minden nap emellett a mesés kilátás mellett fogyasztotta a reggelijét.

Délutáni úticélunk a City Palace és a tó volt, ahol csónakkal körbevittek minket, és még ki is kötöttünk egy kis szigeten, ami valójában egy hotel volt. Udaipurban forgatták a tizenharmadik James Bond filmet 1982-ben, és a helyi turizmus még most is ezt reklámozza.

Másnap hindu templom-nézőben voltunk, aztán egy igazi chillelős délutánt tartottunk, 200 rúpia fejében betelepedtünk az egyik hotel medencéjéhez. Először nem voltam oda az ötletért, mondván, ha már itt vagyunk nézzük meg a helyi nevezetességeket inkább, de most már nem bánom. Egyrészt nem sok nevezetesség van a városban Polipuncin és a romantikus hangulaton kívül, másrészt ez a kis fürdőzés egy életre szóló élmény volt. Egy hónapja most először vetkőztem le más emberek előtt, és ugyan fürdőruhában voltam, teljesen pucérnak éreztem magam. Nem ért semmilyen atrocitás, rajtunk kívül csak egy indiai család volt, de ők hozzá voltak szokva a külföldiekhez (bár a lányok ruhában fürödtek). A személyzet is abszolút profi volt, de én mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami helytelent és rendkívül perverzet csinálok. Viszont a szálloda mesés volt, a medencében úszva megértettem mit érezhettek pár száz éve az ide utazó külföldiek. A helynek egyszerűen volt valami csodás varázsa, ami a múltban gyökerezett, és amit a modern India már-már teljesen eltüntetett. Nem is eltüntetett, inkább csak megváltoztatott.