Elhatároztam, hogy ezúttal pontosan fogom dokumentálni a történéseket. Persze ezt mindig elhatározom, de hátha most menni is fog:)
Kezdjük is az Isztambuli élményekkel. A repülőút király volt, három fogásos vacsit kaptam, ami még ráadásul finom is volt. Tizenegykor szálltunk le, mire átértem a tranzit váróba éjfél lett. Próbáltam kérdezgetni egy nagyon fáradt és még annál is unottabb info-pultos kislányt, de mivel az angol tudása még alapfoknak is csak túlzással volt hívható, ezt hamar feladtam.

Az éjszakát a reptéren töltöttem, egy kedves takker bácsi kézzel-lábbal megmutatta a karfa nélküli padot, ahol még le is tudtam dőlni. Ahhoz képest, hogy ülve alvásra számítottam, királyi ágy volt.

7-kor beindultam a városba, metró-villamos kombóval egy óra az út. Elsőnek a Galata toronyba másztam fel, és szerintem utaztam a világ legrövidebb földalattiján, aminek mindössze másfél perc a menetideje. Egy kicsit azért fájt, hogy kikiáltották a londoni után a világ második földalattijának. Persze ha az évszámokat nézzük ez igaz, de én megkérdőjelezném az egy megállóért járó földalatti elnevezést.

Először kicsit elkavartam, és nem messze megismerkedtem egy rakás kóbor macskával,az egyikbe kifejezetten szerelmes lettem:) Rakok fel néhány képet, hogy átérezzétek a helyzetet.

A kilátós kép a Galata tetejéről készült, a panoráma pedig megtekinthető itt - remélem értékelitek, hogy még össze is vágtam:).

Ez a blog továbbra sem a legalkalmasabb a képek tárolására, nézegetésére, de úgy gondolom, hogy a teljes élményt a képek adják. Ennek örömére idén létrehoztam egy picasa albumot. (Remélem sikerült is, ez az első közös élményünk:) gyengébbek kedvéért: klikkeljetek a szóra). Erősen ajánlott a nézegetése! (persze majd facebookra is tolok néhányat, de nem tudom mikor)

Tehát, a Galata után átsétáltam a hídon ami az óvárosba visz (ezaz még egy pipa a világörökség listámon!!! :D). Ez egy kicsit fura volt, mert a hídról egy csomó ember lógatta a botját a vízbe (rossz aki rosszra gondol). Rögtön a hídnál található a fűszerpiac, amit minden úti könyv kihagyhatatlannak ír. Bár sikerült jó képeket csinálnom, a lényeget mégsem adják át: az illatokat. Egyszerre édes és sós, talán még sosem éreztem ennyi finom illatot egyszerre. Az árusok folyamatosan megszólítanak és mivel nem akartam venni semmit, alkudni sem akartam. Menet közben azért némelyikkel beszélgettem kicsit, de rögtön leszögeztem, hogy utazok tovább és nem vihetek semmit sem magammal. Egyébként a "ne alkudj ha nem akarsz üzletet kötni" taktika elég jól bevált, nem volt semmilyen problémám. 

A fűszerbolt után átsétáltam a vonatpályaudvarhoz, ahonnan a híres Orient Expressz indult. Csak kintről készítettem fotókat, mert az ajtónál vagy 20 pasi állt és őszintén bevallom, nem mertem átvágni rajtuk. Persze biztos nem lett volna semmi gond, de jobb a békesség alapon inkább kihagytam a dolgot. Egyébként mivel az öltözködésemre is alkalmaztam a ne alkudj taktikát (ne rakd a kirakatba amit nem árulsz), elég jó tapasztalataim vannak. Több helyivel is tudtam beszélgetni, van akivel egész sokat is. Persze elég bamba turista vagyok néha, ezért meglepetésként ért, hogy a Ramadán miatt a mecsetek zárva vannak, és az Aya Sophia épülete (ami múzeum) előtt óriási sor állt. De szerencsémre sikerült szóba elegyednem egy helyivel aki azt mondta, hogy úgy nézek ki mint egy török (ezt bóknak vettem), és hamarosan előkerült egy haverjától a pult alól egy belépő. Mondanom sem kell, én lepődtem meg a legjobban amikor a biztonsági őr tényleg beengedett vele, és így az órás sorban állást egy kellemes csevejre cseréltem:) Ebben a témában nem sok más mondanivalóm van, szerintem a képek beszélnek helyettem.

Még egy igazán említésre méltó helyen voltam: a Kék Mecsetben. Nem is azért mert szép volt (pedig az volt), inkább azért, mert itt döbbentem rá, hogy milyen keveset tudok az iszlám kultúráról. Mert persze lehet olvasni róla könyveket, meg filmeket nézni, de a lényeg valahol kimarad. Be kell vallanom, ez alatt az egy nap alatt többször eszembe jutott, hogy mennyivel jobb/emberibb/melegebb -nem is tudom a jó szót- ez a vallás, mint a kereszténység. Nem az győzött meg, hogy már a reptéren, a megérkezésemkor imádkozók serege fogadott, vagy az, hogy az Aya Sophiában ma is együtt van a keresztény és az iszlám művészet (mondjatok erre példát keresztény templomban). Nem, mindezt már hallottam, olvastam, etc. A szőnyeg. Az a lényeg. Persze nem tudom, hogy ez minden mecsetben így van e, de ebben pihe-puha szőnyeg volt, virágmintával az egész padlón.
Gondolom most nem értitek a lelkesedésemet, úgyhogy kifejtem: Képzeljétek el a legpuhább szőnyeget amin eddig álltatok, majd azt ahogy mezítláb végigsétáltok rajta és érzitek ahogy kényezteti a lábatokat. Látjátok ahogy gyerekek hemperegnek rajta, játszanak, és ők is élvezik. És most képzeljétek el ezt a jelentet egy vallás legszentebb épületében. Tudom-tudom, mindig csak az élvezet, de nálam a szőnyeg kenterbe veri az imádkozásra szánt fapadokat. Itt jegyezném meg: nem alkottam véleményt egyik vallásról sem, pláne nem ez alapján, kérlek kíméljetek meg a felvilágosításról, hogy miért nincs igazam. Csupán annyit mondok, hogy nem mindig minden az aminek látszik. Meg talán azt, hogy nem volt jó érzés (de annál elgondolkodtatóbb) azt hallani egy muszlimtól, hogy a keresztények csak ítélkezni tudnak és még a szemüket sem tudják kinyitni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.