Nem tudom mennyire jön át a blogon keresztül az az érzés, amit az itteni élet jelent. Mindenesetre most megpróbálok csak erről írni. Nem lesz összefüggő, inkább csak olyan dolgok összegzése, amiket itt megéltem.

Mielőtt idejöttem a Csabi valami olyasmit mondott, hogy készüljek föl rá, hogy a fehér embert itt istenítik. Ez a megállapítás pontosításra szorul. Tény, hogy Jeremy, akit a megtestesült árja típus: 2m magas, tejfehér bőrű és halványkék szemű, valóban az ideáljuk. Bárhol megjelenünk együtt, a gyerekek egyből a nyakába másznak és az emberek nagy többsége is rendkívül kedves vele.

Persze, ahol tudják azonosítani a turistát a pénzzel, ott meg is teszik, így őt is ugyanúgy overcharge-olják (sajnálom nem áll a kezemre a túlfizettetik). A nőkkel azonban más a helyzet. Nekem kb. egy hétbe telt, mire a gyerekek szeretettel fogadtak a shelterben. Előtte inkább olyanok voltak, mint a félénk kisállatok, akik ugyan kíváncsiak rám, de tartanak is tőlem. Nem mertek úgy a nyakamba ugrani, mint Jeremy esetében. A városban ugyanez a helyzet, sok helyen megállítanak egy fotó erejéig, de még többször csak titokban fényképeznek. Ez a fajta érdeklődés viszont egészen más, mint amit pl. annak idején az olaszoknál éreztem. Ott a szőke hosszú hajam miatt folyamatosan a figyelem középpontjában voltam, még akkor is, ha smink nélkül a legszakadtabb cuccomban, egy hét nem alvás és nem hajmosás után mentem valahová. Folyton bámultak. És a tekintetükben folyamatosan ott volt a szexualitás. Itt is folyton bámulnak. De itt egészen más van a szemükben. A legtöbben úgy néznek, mint valami furcsa állatot az állatkertben. Óvatosan körbejárnak, megvizsgálnak jobbról is, balról is. Ha valaki veszi a bátorságot és szóba elegyedik velem, akkor egyből meg is akar érinteni, ilyenkor mindig kezet nyújtanak. Mintha csak érezni akarnák, hogy valódi vagyok én is. Engem személy szerint ez a fajta figyelem sokkal kevésbé zavar, mint az amit az olaszoktól kaptam. Az irritáló és tolakodó volt, ez inkább csak ártatlan érdeklődés. Persze néha átesnek ők is a ló túloldalára, és a rikító rózsaszín felsőmben beazonosítják azt is, hogy nő vagyok, de ez a ritkább eset. Tolakodóba pedig akkor megy át a dolog, ha sokan vannak, és kedvesen megengeded az egyiknek, hogy fotózzon. Na erre tuti a többiek is belelkesednek, ebben az esetben pedig jobb ha menekülsz. És itt jegyezném meg, hogy ez a nappali életre vonatkozik, nem az éjszakaira. Arról a mai napig olvasok cikkeket, hogy épp egy újabb nőt erőszakoltak meg. Ez is Delhi.

Folyton koszos vagyok. Most már hivatalosan is India levegője a legszennyezettebb a világon, és New Delhi az egyik legszennyezettebb város. Egy hónap után érzem ahogy nehezebben kapok levegőt, látom a szennyezett levegő hatását a bőrömön és a hajamon minden nap. A körmeimet extra rövidre vágom, különben állandóan feketék és koszosak lennének. Az egyetlen dolog amit eddig nem sikerült megszoknom, és talán nem is fog menni soha az az állandó orrfacsaró bűz. Mintha egy hatalmas szippantós kocsi borult volna a városra. Ismeritek a Big Bang Theory-t? Nem a világ keletkezéséről szóló elméletre gondolok, hanem az amerikai sorozatra, aminek az egyik szereplője Raj, az indiai tudós, aki New Delhi után Amerikában találta meg álmai országát. Két dolgot állapítottam meg vele kapcsolatban. Egy: sokkal viccesebbek a vele kapcsolatos poénok, ha már jártál itt. Kettő: kezdem elhinni amit Sheldonnak mondott a 4.évad 4. részének utolsó jelenetében. Nem idézem, akit érdekel nézze meg.

Tudjátok mi az a paan? A helyiek rágcsálják evés után, állítólag segíti az emésztést.  Tudom, a képen nagyon jól néz ki. De csak mert Ti nem láttátok ahogy megrágják, majd utána a vörös löttyöt az utcára csulják. A vörös lé mindenhol befogja a falakat, az emberek pedig nem zavartatják magukat. A riksa sofőrök gyakran megállnak és a járműből kihajolva az útra köpnek egy hatalmasat. Az első napokban azt hittem rókáznak, mert pont olyan színe és állaga van a dolognak. Ez európai szemmel az egyik leggusztustalanabb dolog, amit itt láttam. Persze európai szemmel sok minden furcsa. 

Például nem éri meg udvariasnak lenni. Hányszor láttam már, hogy a két kis kínai leányzó egymásnak ajánlgatta a metrón a helyet, amíg egy indiai banya le nem vetette magát rá. Ők meg csak pislogtak. Vagy ha már kicsit bizonytalan vagy a pénztárnál és nem állsz elég közel a másikhoz, tuti jön valaki aki betuszkolja magát eléd. Nem csak férfiak, nők ugyanúgy. Sőt a legnagyobb ütéseket nőktől kaptam, a férfiak gyakran megállnak és elnézést kérnek, míg a nők átmennek rajtad, mint egy buldózer. Az is eszembe jutott már, hogy a mindent fedő szárik és kurták alatt nem is nők vannak, hanem férfiak vagy valóban buldózerek. Szóval ebben az országban csak semmi udvariasság, csak semmi bizonytalanság! Ha udvarias vagy, India jól megrág, majd kiköp az út szélére, ahogy a helyiek a paan-t.

Azt már többször írtam, hogy az indiai nők, lányok mind száriban vagy ahhoz hasonló ruhákban járnak, és a szivárvány minden színét viselik, gyakran egyszerre. Emellett több jelképet is magukon hordanak. Az egyik ilyen a kettéfésült hajvonalnál meghúzódó piros csík. Lehet, hogy ma már csak dekoráció, de eredetileg a piros vonal a férjük hosszú életének szimbóluma volt. A másik fejen hordott jel, a homlokukon található pötty, a bindi. Ez sok mindent jelenthet: házasságot, özvegységet, kasztrendszerbeli besorolást, egyszerű díszt vagy akár azt, hogy egy templomban jártál és ott megáldottak. A hindi templomokba és otthonokba mezítláb kell belépni. A nők lábát gyakran díszíti bokalánc vagy lábujjgyűrű, ami eredetileg a házasság szimbóluma volt. (ők a gyűrűs ujjukon nem hordanak ékszert, helyette van a lábujj). A henna festés is eredetileg e házassághoz kapcsolódott, a felfestett mintában elrejtették a lány jövendőbelijének nevét. Más források szerint már eredetileg is csak ékszernek használták a szegényebb nők, akiknek nem futotta aranyra. Nem tudom mi az igaz, de az biztos, hogy a még ma is sokszor használják hajfestésre, a férfiak és nők egyaránt. Szerintem elég csúnya, de hát ízlések és pofonok.

Még egy furcsaság: az a bizonyos bliccentés. Őrjítő. Ha azt akarják jelezni, hogy „igen” vagy hogy „rendben van”, „értettem” akkor csinálnak egy furcsa biccentést oldalra a fejükkel. Olyan, mintha csóválnák a fejüket, mintha fektetett nyolcast írnának a levegőbe vele. És az arcon semmi mosoly, csak pokerface. Ezáltal sokszor nem tudtam eldönteni, hogy vajon jól adtam e pénzt a riksásnak, vagy nem. Persze azóta megtanultam, hogy ha elégedetlen, annak úgyis hangot fog adni. A fejcsóválás és a furcsa tekintet -ami mintha várna még valamire- csak a szokásos elköszönést jelenti náluk.

New Delhi. Furcsa kötődés alakult ki bennem ehhez a városhoz. Amikor a hétvégi utazásokból visszatérek, mindig olyan érzésem van, mintha hazatérnék. Emlékszem az első hétvégémen, mikor Jaipurban voltunk, a többiek arról beszéltek, hogy milyen szép a többi város, de Delhi olyan mint az otthonuk. Akkor nem értettem, hiszen koszos, büdös, túl sok az ember, akik ráadásul nem is kedvesek. Persze már akkor is találtam benne valamit ami megfogott, de azt gondoltam, hogy a furcsa, már-már groteszk vonzalmat a helyiek abszurd viselkedése váltja ki belőlem. Az, hogy semmi sem olyan, mint otthon. De azt hiszem, ennél sokkal több van benne. Nem tudom megmagyarázni, ahogy annak idején a többiek sem tudták. De egy biztos, amikor megérkeztünk Udaipurba, és a Monsoon palota lépcsőjén álltam, egyszerre elfogott a vágy, hogy visszatérjek a nyüzsgő nagyvárosba. A csend, amit általában úgy szeretek, most hirtelen riasztóvá vált, az egyedüllét pedig kifejezetten ijesztő érzés volt. Hihetetlen volt, hogy ilyen gyorsan hozzászoktam a tömeghez. Nem csak hozzászoktam, de meg is szerettem, úgy, hogy észre sem vettem. *Akiben nem csörgedezik egy kis kocka-vér, az ugorja a következő mondatokat!! Az jutott eszembe ott a hegyoldalban, hogy a Startrekben mikor Hetest leválasztják a borgról, milyen ésszerűtlenül viselkedik. Hiszen visszakapta a szabadságát, az egyéniségét, és ő mégis csak a társai hangját hiányolja a fejéből, annyira, hogy majdnem bele is őrül. Mindig azt gondoltam, hogy ez butaság, egy ember aki volt már egyén, sosem vágyna a tömegbe, ahol sosincs egyedül. De azt hiszem tévedtem. Most már azt hiszem, az ember társas lény. És azt hiszem a tömegnek nagyobb ereje van fölöttünk, mint tudnánk, még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a kivételek.*

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.